Elnyelt valami, majdnem az örvény szót használtam, ami azért érdekes, mert a fenti fotón látható (?) nagyapám pár évvel később éppen az örvény legyőzésének egyetlen lehetséges módjára tanította az unokáját (engem).
A tanítás egyébként meglehetősen távol állt tőle.
Tanulni ettől még lehetett, hogy is kéne ezt mondani, a közelében, a puszta létezéséből, mondjuk egyszerűen abból, ahogy járt.
Azon a napon, amikor rájöttem, hogy elnyeltek, elhatároztam, hogy találok egy könyvet, egy regényt, ami majd szépen megment, elvégre az a dolga, nem az, hogy tanuljak szórakozva.
Járni kezdtem hát a Múzeum körút antikváriumait, és így, járás közben egyre pontosabban rajzolódott ki a cél: a Bouvard és Pécuchet bármelyik kiadása.
Pillanatnyilag jó ötletnek látszott.
Az úgynevezett Központi Antikváriumban, majd egy évvel ezelőtt, némi vívódás után lemondtam egy különösen ritka példányról. Hogy az a régi kötet azóta rám várjon, annak a valószínűsége a nullához közelített, épp alkalmas lett volna tehát a szerencsejátékra, ha, ahogy nem, eszembe jut az eset.
Mondjuk mész az utcán, mész a közértbe, nyolc éves vagy, és úgy döntesz, amennyi lépés a sarokig, pont annyi évet élsz még. Vagy amennyi lépcső hátra van, amíg fölérsz a következő emeletig.
Ilyesmi dolgokkal szórakozni.
Ott volt, persze, (most így látszik pontosnak), a régi könyv.
Megvettem, és elmentem a Károlyi-kertbe, hogy beleolvassak, mint egy fuldokló, egyedül egy padon.
"A munkából, mely töredék maradt, kiérezzük az öregedő lélek liráját. Oh, nem az iró gyöngülése ez: a vénülő kéz még szivós, régi erejével rójja tele finom betüivel a papirlapokat s hibátlan, csudálatos pontossággal irja le azt, amit az okos, látó szemek vizióba tömöritenek. Azonban ez a látás, ez a vizió egyre jellegzetesebben válik öregemberessé. Flaubert szemüvegen keresztül nézi a világot, még pedig nemcsak azon a szinházi látcsövön át, amellyel kerti terraszáról a kiránduló rouen-i polgárcsaládokat vizsgálgatja, hanem azokon a finom, láthatatlan üvegü lencséken keresztül is, melyeket az idő csiszol a vénülő lélek elé s melyeknek neve: kiábrándulás és az elmulás gondolata. Bouvard és Pécuchet minden sora a kiábrándulást hirdeti s közéjük szeliden fonódnak az elmulás képei: sötét erdők mögül előkuszó októberi sugarakról olvasunk, bágyadt téli esték sulyosan boltozódó egéről s magányos falevélről, mely az ablakhoz koppan, fordul egyet s lehull a semmibe." - írja a fordító a kötet előszavában.
Hát, igen. Onnan nézve, ahonnan Tóth Árpád néz, tényleg nem pont ez lesz, ami kisegít majd a sötétből. Aztán, úgy tíz-húsz laponként, felvágatlan íveket találtam. A nyolcvanhét év alatt még nem olvasta végig senki, ez aránytalan örömmel töltött el.
Innen hiányzik egy (az) utolsó mondat. Pedig néha nem olyan bonyolult, a könyvemé például az, hogy: VÉGE.
Utolsó kommentek