Mindig a vastag (helyesen: széles) margót szerettem, de eddig még soha nem firkáltam össze, még csak apró, később könnyedén kiradírozható felkiáltójeleket sem helyeztem el rajta puha grafitceruzával. Fölrémlik a barátság nevében visszafojtott felháborodás: a pillanat, amikor észrevettem, hogy Garaczi tollal beírt egy (két) telefonszámot az Ottlik Prózájá(m)ba. Konkrétan: 164-238. És: 834-604. Utána – diszkréció! – egy női név következik. Igaz, csak a borítófülre, de akkor is. (Touch and go?) Lám-lám, akkoriban (1981) még hatjegyűek voltak a telefonszámok. Ilyen régi barátok vagyunk.