Apámnak 11 évig volt Zaporozsece. Vagyis nekünk 11 évig Zaporozsecünk volt. A szomszédnak is Zaporozsece volt, amibe Apám egyszer beült a saját kulcsával, és csak annyit vett észre a sötétben, hogy olyan furcsán idegen belül. Sosem gyulladt fel a meleg levegő belépőnyílása környékén elhelyezett notesz vagy zsebkendő az olajkályha messzire nyúló lángjaitól, mert Apám jó műszaki érzékű ember. Viszont megjavíttatta vele a rendőr a bal fényszórót, aminek a szigetelése csak alul volt átlag feletti, amúgy átlagos, és félig állt benne a víz egy esős napon, távoli tájakon, mert nem tetszett neki, hogy pont a belső nem ég. Viszont mosolygott és piros volt, és pontosan fordítva kellett kezelni a váltóját, igaz, a négy dobfékkel szinte rosszabbul lassult, mint gyorsult. Ritkán állt le a Zaporozsec saját elhatározásból, mert Apám minden hétvégén beállította a szelephézagot, és visszarakosgatta a kipotyogó alkatrészeket. Bekötött szemmel javított porlasztót, vagyis tudott карбюратор-ul; alapjárat, keverék, előgyújtás. Két kipufogó, mert egy nem bírta, mindig kilyukadt. Sokat járt vele az erdőbe, fényképezni. Magas volt az alja. Ki tudta emelni hátul összekulcsolt kézzel a kerekét a sárból. És nem törte össze vele magát, mert mikor már fakaróval át lehetett döfködni az oldalát, és fékezéskor kilyukadt a különben gondosan kezelt padlólemez, akkor lecserélte. Addigra már nem kellett éveket várni rá, és nem volt a másik lehetőség a kétütemű Trabant.

Történetből, tapasztalatból nincs hiány, de a post tulajdonképpen nem róla szól, csak már késő, nekiálltam...

Ez olyan szép, hogy elszégyelltem magam.

Pedig még néhány alany meg némi szőrtelenítés elkelt volna, csak nem olvastam át...