Arra riadtam, hogy nyakamon a Könyvfesztivál. Közben, úgymond, a hallgatás hetei alatt,  ledobtam vagy harminc kilót, Vékony Margót hagytam, elválasztással, a szón itt és most diétát értve. Húst, hússal. Meg a zöldség. És hogy ne egyél fehérjét szénhidráttal. Képzelem, mi volna ugyanez könyvben. Hogy minden Népszabadság után várni kéne két és fél órát, vagy délig kizárólag Robert Walsert olvasni, és hat után meg tényleg semmit, na jó, maximum egy kis Garaczi vagy egy könnyű kispanasz a Szép Ernőtől.

A spanom spanja leszek, így határoztam, rám se ismer így soványan,  a személyi követőre. Mindenhová eljárkálhatok vele. Pontosabban utána.  Elővettem a gardróbból a mami Chaneljét, inkognító végett, rózsaszín, de az a fáradt, a galléron kis, fekete paszpóllal, hatvannyolcban vette Párizsban, a ramazuri kellős közepén, úgyhogy most megint tisztára trendi.

A Millenáris így elsőre kábé kilencszázszor jobb hely, mint a Kongresszusi Központ volt, elegánsabb mert lazább, mégha némileg béenvés is ez a laza elegancia. 
Megnyitásban viszont gyöngék vagyunk, kis, másodosztályú feszengés, kínai babák, ijesztő virágcsokor, pozitívumként talán Hiller miniszter beszédét lehetne említeni, na jó, nem az egészet, de ezt a töredéket itt föltétlenül: "..anyanyelvünk, legyen kínai vagy magyar, amerikai vagy osztrák...", úgy szép ez, valóban, ahogy a Hold volt ezüstös, egy régi Esterházy-regényben.

Aztán jött Ellis, Lévai Balázzsal, oldott és fanyar volt, szerény és természetes, valamiért komolyan vehető, ám mód és alkalom nyílt a gyakori nevetésre is.
Hemingway vette rá az írásra, úgy, hogy olvasatta magát,  "Bee" (Méhecske, rajongói nevezik így, amint azt M. Nagy Miklós laudációjából megtudhattuk) látá, hogy jó, és főként, hogy írni jó. Éppen megfelelő tevékenység. Mélységes iróniával beszélt, akárha a szívemből, a szenvedve alkotókról, akik órákat töltenek szemben a computer szörnyű vákuumával - "minek csinálják?" -  kérdezte helyénvaló teatralitással, - "miért nem mennek inkább ki a szabadba?".

Aztán kapott egy Budapest-díjat, állítólag a harmadik díj az életében, rendesen, civilből volt zavarban, vagy annyira profi, hogy ezt is tudja, a civilből-zavarban-levést. Egész közelről néztem, nem sírt, maximum befelé. A Holdparkot viszont elolvasom. Luna Park. Dehát a Vidám Parkot hívták így,  a leánykori nevén, mikor még nem volt népidemokratikus.

A Budapest Nagydíj amúgy szomorú, órának álcázott kávédaráló, de tényleg mutatja az időt. Lévai Balázs nekem adta Ellis borospoharát, de sajnos vezetek, ezért harminc centiről néztem, ahogy egy gyanútlan néni fenékig űríti. Lesz nemulass!