Én is annyira szeretném, de nem megy, nem megy, és akkor sem megy, pedig hogy fáj. Mennyi kavargó emlék. Mint mikor hosszú idő után ismét átlépem szülőföldem határait, és felharákolom az ismerős tárgyakhoz, formákhoz tapadó, gyerekkori asszociációkat, ahogy a táj megelevenedik, ahogy minden fának és bokornak csak itt, a világ egyetlen másik részén sem, jelentősége akad.
Ha lehet valamit hatékonyabban, pontosabban, hasznosabban, már képtelenség visszatérni a korábbihoz, és ebben saját magunk kell legyünk a legfőbb akadály. Ha alaposan végiggondoljuk. A természet elintézte ezt is: az emlékezés fontos, de a szerkezet tökéletlen, így újra és újra frissíteni kell az összeköttetéseket, e tevékenységet pedig jutalmazni, különben nem lennénk rá hajlandók. Innen a szentimentalizmus, abból pedig a rítus, márpedig csak a halott, kiirtott rítus a jó rítus - sem a tudomány, sem a művészet nem állja. Illetve időleg úgy tűnhet, de mindig tévedés.
Ezért a robbanás mögül semmi sem bukkanhat elő. A robbanás egyetlen eredménye a megmunkálni való termőföld lehet. Az emlékképeknek apróknak és óriásinak kell lenniük egyszerre, hogy a valóságos tárgyak _között_ maradhassanak, ott lássuk darabjaikat az árnyékukban, de ne kívánjuk újra összeállítani őket. Értük nem tehetjük meg az utat, csak velük.

Hm. Szerintem nem sírja vissza, vagyis vissza igen, de nem sírja. Tulajdonképpen azt találta különösnek ebben a hármas flash-ben, hogy közben, mintegy az önkéntelen áramlatot követve "rájött", az üres helyek meghagyását mintha az általánosan eluralkodott haszonelvű rendszer logikája zárná ki. Haszontalan hely nem maradhat, pedig ez szerinte, és ebben egyetértünk, ellentmond az élhető város természetének. Azokban mindig akad fölösleges, lusta, korszerűtlen térdarab, valami önmagáért való, minden értelemnek ellentmondó maradvány. Persze, nehéz az ilyesfajta fájdalmat, mint az övé, irónia nélkül nézni, ezért is adtam címnek azt, amit. Erdély Miklós, amikor háztervezés ügyében egy barátom tanácsot kért tőle, azt mondta, az a legfontosabb, hogy nagy, felesleges terek legyenek benne, ami, ugye, elég meglepő kijelentés a Bauhaus felől nézve.

Közös ismerősünket kérdezd, aki itt az egyik fotón is szerepel, hogy milyen, amikor egy nagy-nagy fürdőszobában egyetlen, rézsút behajított kád van, mosdó és irdatlan sok kihasználatlan tér... arra születni kell, mint az autópálya másik oldalára. Én kicsi szobákban nőttem fel, kis terek ura voltam, bár a teljhatalom nem hiányzott, akár autók, motorok, akár rádióamatőr készülékek, antennarendszerek képeivel egészítettem ki az anyám által készített, piros, fekete alakzatokkal tarkított subát, falvédőt - a többi szín abban az időben talán átmenetileg jelentését veszthette, hogy minden tartalom ebben a két hullámhosszban koncentrálódott... Igaz, kisvárosban, ahol éppenhogy nagy volt a hely; az óriási park, a még nagyobb, füves játszótér és a placc a város két közepén*, a kis és a kétszemélyes, nagy hajóhinták, a Csónakázó-tó, a hatalmas faszobrász alkotótelep, ahol mindenki csiperkét szedett, a közeli Balaton végtelensége... de a lakás, a későbbi kollégium, az albérletek, a kisszoba a nagyszüleimnél, vagyis a privát tér mindig apró volt**.

Mégis, a tér valósága, a falak sosem számítottak túl sokat, mert úgy alakult, hogy mindig közvetlen volt a kapcsolatom a külvilággal. Először az este, lefekvés előtt, fejhallgatóval hallgatott rádiók - Kossuth, Petőfi, 3. műsor, jugoszláv adók -, aztán a rövidhullámú vevő, ami a legtisztább, leggyönyörűbb, legmisztikusabb élményt adta; a még tágas, izgalmas, /reményteli/ világ különféle hangjait: az érezhetően a kromatikus skálától eltérő hangokon lépdelő, arab nyelvű énekes érzelmeitől, a kínai színház hangjaitól, az orosz bemondónő szigorúságán, a rádióamatőrök beszélgetésén, morzejelein, a távgépíró és a lassú letapogatású TV (SSTV) fütyülésén keresztül a tökéletesen megfejthetetlen Spy Number Stationökig (www.spynumbers.com/), az erős akcentusú, erősödő és halkuló külföldi, magyarnyelvű adásokig, aztán az adó-vevők, klubok és társak, nagyobb hegyeken levő versenyállomások, gyakori kitelepülések, akikkel-amikkel-ahogyan én is részt vehettem ebben a világban, aztán a számítógép és a csomagrádió, a BBS-ek, amik egyfolytában hozták-vitték a híreket már jóval az internet előtt is, a nyitvatartott rés, ami egy monitor volt, amin éjjel-nappal látszott mások beszélgetése pár száz karakteres darabkákban, ömlesztve, majd a még betárcsázós internet, ahol már az első időkben telefonáltam Ausztráliában élő magyar ismerőssel kicsit szaggatottan, de érthetően, mégis vagy tíz évig tartott, mire másban is elég nagyra nőtt az igény, hogy /használja/ ezt a lehetőséget, a telnet, a levelezőlisták, a WEB, a fórumok, a blogok, az internet-rádió, és legújabban a YouTube olyan koncertekkel, hegedű- és zongoraművészek felvételeivel, amikhez korábban képtelenség volt hozzájutni, és persze a könyvek - leginkább a sci-fik, szinte az általános iskola elejétől, a fantázia nevelgetése.

Így ma is könnyen átsétálok a falakon. Semmi gondot sem jelent /ideát/ maradni, és közben látni a világot. Egyszerre az otthoni játszóteret a Kaszpi-tenger partján fekvő Ak-tauval***, a mínusz akárhány fokban, a folyosóvégi, piszkos ablakban alig kivehető, húsz méterre levő árnyékszék hidegét. A Continental még álló falait és a pécsi tanárképző kollégiumának alacsony lámpákkal megvilágított lépcsőit, ami előtt nyitott a város jelentős része dél felé, és ami egy műszaki kollégiummal összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt emberi kapcsolatokban. Hallani a mélyen benyúló keszthelyi móló akkori, tökéletes csöndjét, ahol télen, bár a városon belül volt, kilométeres körzetben nem járt senki. Látni a Kelenföldi Közért központjának frissen felmosott linóleumát - és érezni a szagát -, ahol udvariasságból olyan hosszúkat szökdeltem a takarítónő előtt, hogy hanyattestem döndülve. Az ablakokon át beszivárgó, egyre vastagodó, piszkosfekete port ugyanott, a forgalmas Karolina úton. Az átalakított, kivételesen szelíd hitgyülisek által üzemeltetett, valamikor füstös, zajos szórakozóhelyet, ahol azért a háttérben az Ámen együttes nyüstölte a gitárt ("...és akkor /DURR/, megjött az Úr", "Jézus felold a TV-terror alól, Jézus felold a TV-terror alól"). A Fekete Macskát Balatonkeresztúron, ahol szombat éjjel minden ifjonc partnere helyett az őket messze leköröző, egészen rendkívüli két pincérnőt bámulta. A Gellérthegyet egyszerre Galyatetővel, a fonyódi Várheggyel (Szaploncai Manó szobrával a sétányon), Orfűvel, Lillafüreddel, a tabi dombokkal, a Tubessel és a Misinával, Pannonhalmával, a siklósi várral, Szigetvárral és az Őrséggel. Rávetíteni a reménytelenül zsúfolt szoba falaira mindazt, amit láttam; az összes emléket, könyv- és filmjelenetet, házfalat, képtelenül távoli arcokat, valaha volt barátokat, akiket már eluntam mindig felkeresni, vagy akiket én hagytam el örökre... Igazából az a kérdés, hogy lehet-e ilyen erősen /őrizni/ az emlékeket anélkül, hogy ne próbálnánk gondolatban legalább egy kicsit, rövid időre mégiscsak lerobbantani a legkívánatosabbnak tűnő, legrégebbi foszlányokról a frissebbeket, és ne remegnénk érte, hogy fizikai megpillantásuk talán pótolni képes a már elveszett részleteket ezzel földöntúli gyönyört okozva... A hiányérzet félelmet okoz, a félelem pedig agresszióval jár, amit az említett irónia próbál lefegyverezni - tökéletes, stabilan és kitartóan szenvedő modell... :-)

---

* Nemrég szűntek meg végleg az EU-szabályok miatt, de a fényképek megvannak, majd linkelem, most sok lenne.

** Ez a város központja ma - sajnos a friss légifelvételen a felhők elrontják a hatást, node akkor is, ennyi zöldet...: maps.google.com/maps?f=q&hl=en&geocode=&time=&date=&ttype=&q=nagyat%C3%A1d&sll=37.0625,-95.677068&sspn=45.553578,65.126953&ie=UTF8&ll=46.227531,17.36196&spn=0.009768,0.0159&t=k&z=16&om=0

*** Erről a környékről is van saját fénykép: maps.google.com/maps?f=q&hl=en&geocode=&time=&date=&ttype=&q=aqtau&sll=37.0625,-95.677068&sspn=45.553578,65.126953&ie=UTF8&ll=43.643032,51.179638&spn=0.081739,0.127201&t=h&z=13&om=0